Az első hónap Brazíliában
No, közkívánatra újraindul a 2012-ben abbahagyott brazil blogom, most, hogy tizennégy év után (és terveim szerint végleg) visszaköltöztünk Brazilba.
Az érkezésünk óta eltelt egy hónap, íme az eddigi tapasztalatok:
Igen erős kultúrsokk, erősebb, mint 2008-ban, mikor először érkeztem ide. Vitória és Vila Velha sokat változott, és nem éppen előnyére: iszonyatosan beépítettek mindent, a parton szinte szó szerint egymást érik a toronyházak. A forgalom brutális, olyan, mint Rióban. Bűz, mocsok, fülsüketítő zaj, baljós külsejű alakok mindenütt. Guarapari, ahol most vagyunk, ugyanez. Espirito Santo teljesen élhetetlenné vált. Eredetileg is az volt a terv, hogy leköltözünk délre, ahol a német telepesek laknak, de az itt tapasztaltak a maradék kételyt is kiölték belőlem. Brazília északi része elesett, eluralta a csőcselék. Tania persze sajnálja itthagyni a rokonokat, régi barátokat, de még ő is belátja, hogy itt élni nem opció.
Az együttélés Suzival és Paulóval meglepően jól működik. Egy hónapja élünk egy lakásban, fostunk tőle mi is, ők is, hogy majd nagy összezördülések lesznek, de nem - csak mérsékelten megyünk egymás agyára. Emellett rengeteget segítenek, hoznak-visznek minket kocsival a mindenféle hivatalokba, intézni a papírjainkat. Ha tömegközlekedéssel kéne csinálni ugyanezt, már régen agyfaszt kaptam volna.
Tania végre hízik. Harmincnyolc kiló volt érkezéskor, most negyvenkettő, és mint a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg. Kíváncsi vagyok, hogy néz majd ki kigömbölyödve.
Még szeptember elején meglátogattuk Irake bácsit. Az Alzheimer már erősen eluralkodott rajta, minket sem nagyon ismer meg. Ugyanazokat kérdezgeti újra meg újra, kábé így:
Neked mi a neved?!
Gábor.
Gábor! Milyen szokatlan név... De nekem tetszik. Mit dolgozol?
Tanár vagyok.
Tanár! Én is tanár voltam, a nevem Profesor Irake. És hol laksz?
Guaraparin.
Guarapari! Ismered azt a dalt, hogy... (elénekli a Valsa de Guarapari-t, lévén hogy régi dolgokra kiválóan emlékszik) ...Mondd csak, mi a neved? Gábor! Milyen szokatlan név...
És kezdi előlről, újra meg újra, ugyanazokkal a kérdésekkel.
Dominózni viszont még tud, jól is játszik, és fáradhatlan, írja az eredményt. (Időnként csal is.) Szóval annyira még nem vészes az állapota, 89 évesen. Ana Paula és Henrique elég jól gondját viselik. Az unokák, Bernardo meg Ana Rosa bűbájosak. Bernardót tanítom sakkozni is, hetente egyszer online.
Úgy döntöttünk, hogy Tania faterját és féltestvéreit nem látogatjuk meg Rióban. Itt is éppen elég szar, nem utazunk el még külön a favellába a gépfegyveres suhancok közé. Ha nagyon akarnak, ők lejöhetnek ide. (Mármint Tania családja, nem a gépfegyveres suhancok.) Annyira nem erőltették a kapcsolattartást, hogy ilyen áldozatokat hozzunk a kedvükért. Mindig Tania futott utánuk, most rajtuk a sor.
Nagyjából ennyi az első hónap. A papírokkal haladunk, már megkaptuk a brazil házassági anyakönyvi kivonatot, ha minden jól megy, jövő héten elindítjuk a vízumkérelmemet a szövetségi rendőrségen. Amint ezzel megvagyunk, utazunk délre, ahol az élhető városok vannak. Addig morzsolgatom a napokat. Minden nap fürdök a tengerben, és igyekszem ignorálni a hányadék várost a hátam mögött.
